Ha felmerült volna benned a romantikus gondolat, hogy egy harminc órás buszúton életre szóló barátságok és perzselő szerelmek szövődnek, elárulom: nem. Főleg ha a busz végállomása Bukarest.

Amikor lefoglaltam utazásom, döntésemet valószínűleg a légitársaságokkal szembeni elégtétel vágya, mélyen elkötelezett félelmem a repülés koncepciójától, valamint a buszjegy vulgárisan alacsony ára táplálta.
Még diadalittasan a legfapadosabb légitársaság árához képest is félárú jegy megtalálásától - közvetetten saját zsenialitásomtól - átsiklottam a számomra látszólag jelentéktelen információn, hogy a busz miután leszállok róla Budapesten, bukaresti végállomása felé közlekedik tovább. Az utazás közeledtével többször eszembe jutott, hogy ez valószínűleg azt eredményezi, hogy a Barcelónában élő jelentős román kisebbség tagjai közül is lesznek utastársaim, ami okozhat súrlódásokat.

Na de azt nem gondoltam volna, hogy én leszek az egyetlen

1). magyar
2.) románul nem beszélő
3.) fehér bőrű

utas az egész közlekedési eszközön. Azaz inkább ember, mivel a három sofőr is Románia fia volt.

Felszállás után ez hamar tudatosult bennem, de gondoltam akkor szép az élet, ha zajlik, és leültem legmunkásemberebbnek kinéző zömök, dohányszagú fiatalember mellé, várva a szokásos Eurolines-os bemutatkozó és utastájékoztató szöveget az autóbuszvezetőktől.

Reméltem, hogy magyarázatot kapok arra, miért nem volt semmiféle személyazonosítás felszálláskor (és ha lesz mikor), van-e mosdó a fedélzeten, mennyi időnként számíthatok pihenőre, miért van lezárva egy függönnyel a busz komplett hátsó fele annak ellenére
hogy a szabad első rész tele van, valamint miért jár 6 és fél (!) óra késéssel a busz nagy piros kijelzős digitális órája.

Ekkor a busz ajtaja váratlanul becsukódott és a busz szó nélkül elindult a pályaudvarról. Finoman jelezve, hogy:

1.) nincs terv
2.) ha van azt nem áruljuk el
3.) minden további esetre a következő szabály érvényes: oldd meg.


Információszerző próbálkozásaimat a már Madrid óta a buszon utazó utastársaimtól nem koronázta siker, részben a nyelvi nehézségek miatt (én nem beszélek románul, utastársaim pedig az általam beszélt három idegen nyelven), de főleg mert ők sem kaptak semmiféle tájékoztatást, és nem is érezték hiányát a már megtett néhány órás út során.

A Barcelónában összeszedett fosós-hányós vírust szem előtt tartva magam kerestem meg a mellékhelyiséget, illetve csak annak ajtaját, mivel zárva volt. Nincs. Oké. Világos. Erről a kényelmi szolgáltatásról lemondva egyetlen vágyam egy kettes ülés birtoklása volt, amin van esély egy közepesen kényelmetlen alvásra. Makacsul érdeklődtem a függöny mögötti terület iránt. Kiderült, egyik utas sem ismeri a függöny létezésének okát és az elválasztott hátsó 23 üres szék funkcióját. A busz butája (aki ugyan nem beszélt angolul, de azzal a pár szóval amit ismert folyamatosan próbálta életben tartani a részemről pusztán
információszerzésre irányuló beszélgetést) szerint a terület funkciója: sleeping. Ezt erősen kétségbe vontam már akkor is, mivel a busz első felében szinte mindenki aludni próbált, de azért igen kapóra jött. Az jutott eszembe, hogy mivel nem volt semmiféle utastájékoztatás, akár gondolhatnám azt is, hogy a hátsó helyiséget valóban alvásra különítették el. Felbátorodva hátravonultam. Egyetlen ember volt ott, a leghátsó ötös széken aludt. Egy pillanatig azt hittem, karantén, de hamar leesett, hogy a sofőrök választották le maguknak a busz felét, hogy kényelmesen aludjanak. Egyszerre egy ember. Ez ám a lukszus.

Befeküdtem két sorral a függöny mögé és azonnal elaludtam.

Ordításra ébredtem. Felettem. Alvást színleltem, hátha elmúlik. Nem így történt, sőt, az ordítás csörömpöléssel, tárgyak összekoccanásával, textilsúrlódással és nagy légáramlatokkal egészült ki. Ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül, kinyitottam a szemem. Az egyik sofőr ordított velem, közben akkurátusan szerelte át a függönyt pontosan az én székem mögé. Továbbra sem látszott megnyugodni, amikor jeleztem hogy nem értem mit mond és testbeszédem nyilvánvalóvá tette hogy nem szándékozok onnan elmozdulni. Add a parasztot, az mindig bejön. Miután végzett a szereléssel, előreviharzott. Van egy dupla helyem érvényes területen. Sakk. Azért azt éreztem, hogy kaptam egy sárga lapot.

Fél óra múlva jött egy újabb megálló, nyolc cigány szállt fel. Elfeküdtem a székeimen, alvást színlelve, hogy megtartsam kedvező pozíciómat. A körülöttem lévő három kettes széket elfoglalták, majd olyan ütést éreztem a combomon, amit barnaöves tizenkétévesek szoktak az új fiúkra helyezni dominanciájuk jeleként. Majd még egyet.

Egy 35-40 körüli nő volt, arról szeretett volna érdeklődni leülhet-e. Két dologra gondoltam:

1.) minek egy 35-40 körüli csúnya román nőnek két pirszing az arcára ha nem prostituáltként dolgozik
2.) milyen jól fogunk utazni az elkövetkező 26 órában, ha már ilyen illedelmesen tud kapcsolatot teremteni

Miközben ezekre gondoltam, ő leült. Sakk. Ettől a ponttól leginkább arra gondoltam, miért van olyan széles csípője és miért próbálja meg egy részét rám helyezni.

Az ok, amiért az enyémet választotta a többi szabad szék helyett, hogy mivel a busz kb. másfél órát késett, összebarátkozott a többi cigánnyal a pályaudvaron, akik körülöttem foglalták el a dupla helyeket, és hát olyan jó barátságba kerültek, hogy feltétlenül hozzájuk kellett ülnie, hogy aztán hatóránként két szót szóljanak egymáshoz.

Az egyik roma fiatalembernek kifejezetten örültem. Ő mentett meg minket még néhány óra késéstől, amikor - látva hogy a pilóta az utolsó spanyol megálló előtt elrontotta az autópályalejáratot és bekeveredett egy faluba, annak is a leghátsó, temető melletti utcájába, majd ott beszorult -, előrement hogy útbaigazítást adjon az autóbuszvezetőnek.
Ez volt az a pont, amikor kiderült, hogy nem csak mosdó, wi-fi vagy angolul tudó ember, de GPS és térkép sincs a fedélzeten. Húsz perces milliméterenkénti térnyeréssel sikerült
kiszabadítani a lakóházak közé szorult buszt és mentünk tovább. Az biztos, hogy se előtte se utána nem láttak ott ilyesmit. Ha egy ott lakó kinézett az ablakán, azt gondolhatta, milyen vicces tréfája a tér-idő kontinuumnak hajnali kettőkor az ő házuk elé lerakni egy román Eurolines buszt és csapdába ejteni.

Hamarosan megérkeztünk egy városba az utolsó megállóhoz, ahol felszállt még egy csapat cigány és elfoglalták szinte az összes szabad helyet. Nem számítva persze az elfüggönyözött immár csak 15 helyet, ami továbbra is üresen állt.

A következő órákat leginkább Jennifer Aniston dekoltázsának kontemplálásával (a County hunt című eredetileg angol nyelvű, ezért némán, román felirattal játszott filmben, amit négyszer adtak le) valamint hálótársam székhódító kalandozásainak visszaverésével töltöttem. Méretes picsájával szegény igen kényelmetlenül utazhatott, és próbált valamelyik irányba fordulva aludni, de nem sikerült neki.
Egy millimétert sem adtam neki a területemből, bármennyire is nyomta hozzám a combját. Alattomos próbálkozásai az egyik oka annak, hogy összesen két órát aludtam a harmincból. A másik a szag, ami hamarosan uralkodóvá vált: izzadság, kaja, cigi és lábszag. A harmadik Russell Brand önéletrajzi könyve.

Innentől már kisebb megszakításokkal hasítottunk. Ilyen kisebb megszakítás volt bármelyik alkalom, amikor helyi hivatalos szerv pillantotta meg a román rendszámú Eurolinest. Azonnal félreállítottak, csomagtartó átkutatása útlevélellenőrzés, minden ami kell. Egyszer úsztuk meg az ellenőrzést, amikor a sofőr ismét eltévedt, és két óra alatt négyszer haladtunk el abban a körforgalomban, amiben a spanyol rendőrség közúti ellenőrzést
tartott. Kíváncsi vagyok minek tudhatták be ezt a megnövekedett nemzetközi buszközlekedést.

A franciaországi első megálló igen elevenen él bennem. Azonnal a mosdóba mentem, ahol már voltak páran a buszról. Ahogy beléptem, azt láttam, hogy az egyik utastársam visszafordul a piszoártól, és faszát lóbálva a tükörbe vigyorogva huhog. A többi férfiember - egymásnak ismeretlen, józan családapák - kórusban huhog vissza. Ezeken a pihenőkön történt a legtöbb olyan dolog, ami miatt Romániát képzeletben egy másik kontinensre helyeztem. Busz megáll, emberek leszállnak és kezdődik a köpködés. Többször lepődtem meg rajta, milyen közel mernek köpni a lábamhoz ahogy elmegyek mellettük mondjuk kajával a kezemben. A másik a vásárlási szokások: a legolcsóbb, amiben a legtöbb van. Bármi legyen is az. És okvetlenül meg kell kínálni mindenkit, de ha nem is mindenkit,
a hatalom képviselőjét, az autóbuszvezetőt mindenképpen. Azóta is előttem van, ahogy egy nagyon visszataszító férfi - képzeld el a román Badár Sándort minden humorérzékétől megfosztva egy kis jómunkásember Super Mario beütéssel - kijön a shopból, V alakban magasba tartott üdítőkkel, belehúz az egyikbe és továbbadja a hajléktalan Dévényi Tibor kinézetű sofőrnek, aki elégedett arckifejezéssel öblöget vele. Náluk egyszerűen alap, ha veszel valamit, a csomagolását akkor is a földre hajítod el, ha a szemetes az orrod előtt van. Meg a zsepit. Meg akármit. Ja, ha Toi-Toi Wc-be mész, és lány vagy, nehogy
véletlenül magadra zárd az ajtót, hagyd, hogy jóhiszeműen rádnyisson a magyar srác, majd utólagosan próbáld megfélemlíttetni a barátoddal, hogy ugyan mit képzel a perverz köcsög.


Az úton kevés esemény történt. Izgalmat az jelentett, amikor Franciaország közepén azért megkérdeztek mindenkit ugyan hova megy. Végülis jó tudni. Sokáig vártam, mikor omlik össze a konformitás, és vonul valaki hátra befoglalni egy kettes ülést, de ez csak nagyon későn történt meg. Akkor is az a srác tette meg, aki egyszer már megmentett minket, ő pedig némiképp kiváltságos helyzetbe került. Furcsa azért, hogy mennyire hagyták ezek az emberek magukat semmibe venni, és mennyire tisztelték/félték a hatalmat amit a sofőrök képviseltek. Furcsa látni, hogy ebből a szempontból Magyarország után még mindig van lejjebb. Senki nem vonta kétségbe a lezárt terület jogosságát, és annak igazságtalanságát, hogy emiatt ő kényelmetlenül utazik, gyakorlatilag bármiféle logikus vagy akármilyen magyarázat nélkül. Nem kívánták előre tudni, mennyi időnként állunk meg, és nem hiányolták a fedélzeti mosdót. Inkább saját igényeiket nyomták el, minthogy azt vonják kétségbe, megkapják-e azt a szolgáltatást, amiért fizettek. Azóta is meggyőződésem, hogy azért nem volt mosdó, mert meg akarták spórolni a takarítást.

Sárga lapom ellenére volt még egy incidensem a sofőrökkel. Szóltam nekik az elviselhetetlen hőség miatt. Éjjel-nappal ment a fűtés a lábunknál, annyira, hogy ha véletlenül hozzáért a fűtőtesthez az ember, égetett.
Mindenkiről folyamatosan szakadt a víz, ami nem tett jót a busz illatvilágának. Olyan 30-35 fok lehetett, a francia riviéra szakaszon egy kicsit több, ott folyamatosan tűzött ránk a nap. Finoman fogalmazva nem foglalkoztak érdemben a problémával. Activityzve és spanyolul panaszkodtam, megértették majd átnéztek rajtam és nem csináltak semmit. Észrevettem, hogy náluk elöl már nincs fűtőtest. Világos.

A francia riviéra a buszról gyönyörű. A part feletti útról befoghatatlan panoráma, végtelen tengerrel, nagy hegyekkel oldalukban medencés villákkal, kikötőkkel teli öblökkel és völgyeket benépesítő városkákkal. Ennek csodálatos kontrasztjaként a forró bűzben ordító (előkerült a távirányító és lett hangja a tévének az első román nyelvű filmnél) román kábítószeres dráma felülmúlhatatlan.

Az út olasz-szlovén szakasza gyakorlatilag eseménytelenül zajlott, ha lehet eseménytelennek nevezni azt, ha pontosan ugyanolyan elképesztő dolgok történtek mint az előző tizeniksz órában, csak már hozzászoktál. Sose örültem ennyire tahó benzinkutas beszólásnak amikor bementünk az első magyar shopba: "A szőke kurváért adunk 20 eurót", ezt így, ahogy beléptünk.

Az igazi izgalom akkor kezdődött, amikor közel kerültünk Budapesthez. Az előző néhány órában hálótársam feladta és hátrament aludni, de valamiért visszakászálódott mellém
és ott próbálta folytatni. Felém dőlt, látszólag aludt, de többször azt vettem észre, hogy hozzáér a bal zsebemben lévő pénztárcámhoz. Ez így nem lesz jó, gondoltam, és átpakoltam a cuccaimat, hogy ne tudjon semmi értékeset kikapni a zsebemből, amikor felkelek mellőle hogy leszálljak. Egy órán keresztül így figyelni azért nem kellemes.

Amikor végre beértünk Budapestre, azonnal el is hagytuk. Előre rohantam, hogy hol fog megállni. Faszi hátranéz, végigmér, aszongya Népliget. Gondoltam az furcsa, mert éppen most mentünk rá az M0-sra, és nyugtáztam hogy eltévedt. Volt a kakasülőn egy hely, oda leültem, gondoltam erre befizetek. Talán sose álltak meg még Budapesten. Láttam rajta, hogy a tekintélyét féltve nem meri megkérdezni tudom-e hol vagyunk, és volt benne egyfajta félsz, hogy nem talál be a pályaudvarra. Nekem tetszett az új felállás, én ugyan nem szólok, eddig én szenvedtem, most te szenvedsz és én nézem. Háromnegyed órát utaztunk az M0-son. Aztán találomra bementünk valahol. Az arc istenverte szerencséje, hogy pontosan a pályaudvar mellé vezetett be az út, egyszerűen nem lehetett tudatos.

Busz befordul, megáll, az arc rámnéz, aszongya (vagy valami ilyesmit): "na Budapest",
mellé meg egy olyan arckifejezést, hogy na bejöttünk te paraszt egyedül miattad. Szépen megköszöntem, leszállok, csomag kivesz. Sofőr még egy olyat biccent ami kultúráltabb
körökben sem felel meg kevesebbnek mint egy kurvaanyád, ezt az egész busz végignézni, visszakurvaanyádozok. Hajnali fél 3, szemben látok egy takszit a gombabüfék előtt. Le az aluljáróba, húzom a csomagom, jön szembe három ember. Jé, mit keres itt a sofőr? Akkor láttam meg, hogy egy hajléktalan, két barátjával.

A takszi szépen hazahozott, és bár fizikailag kipihentem az utat, azt hiszem egy jó idő eltelik még, mire újra nemzetközi buszra ülök. Romániába eszem ágában sincs betenni ebben az életben a lábam, hacsak nem magyar településre. És ezek után mindig leellenőrzöm, milyen járatra veszek jegyet.