Nyilvánvaló, hogy nem velem történt, különben nem merném ilyen őszintén első szám egyes személyben elmesélni, főleg annak aki tudja, hogy könyékig gipszben van a jobb karom. A történet jellege azonban kívánja a közvetlenséget, óvszert is milyen kellemetlen magázódva vásárolni.
Egy tematikus szombat estének indult, és nem, nem az alkohol játszotta a főszerepet, de a valósághű ábrázolás és a gasztronómia híveinek kielégítésére megemlíteném, hogy ismerkedőitalomat, viceházmestert fogyasztottam, valamint a még kaparó torkomra védőitalként jégert alkalmaztam.
A téma tudományos volt, társadalomtudományi kutatás: Hol kezdődik a csók? Úgy éreztem az előző blogposztomban csak érintett kérdéseket gyakorlatban, nagyobb mélységben is szükséges megvizsgálni az utókor okulására.
Bizonytalan kezdeti puhatolózások után sínre került a kísérlet. Odaléptem egy szimpatikus bölcsészművész lányhoz, és kisebb képekben vázolni kezdtem kutatásunk tárgyát. Harmadik mondatom után csillogó szemmel vágott közbe: „Te filozófus vagy?” A hölgy nem sokkal később a gyakorlati kutatásokat is nagy mértékben előre mozdította. Örök köszönet Zsunak a kellemes percekért, a jó beszélgetésért, és a tudomány iránti elkötelezettségéért.
A vendéglátóipari egység bezárt, közeledett a hajnal, és kutatócsoportunk másik tagja úgy érezte még nem jutott elég közel gyakorlati eredményeinek publikálásáig, így meglátogattunk egy másik szórakozóhelyet. Ja, Fehérváron vagyunk, és ez a másik szórakozóhely a Kafkabít. Le is gurítottunk egyet a málnaszörp-vodka-tabaszkó szósz koktéljukból, amivel én a kutatást részemről befejezettnek, az asztalok közti őrült táncolást pedig megkezdettnek tekintettem. Sajnos egyedül voltam ezzel, nagy tekintélyű kollégám elmerült a rajtam való visítva fetrengő röhögésben, ami miatt még inkább produkáltam magam, egészen addig, amíg a pultosok fel nem kértek, hogy távozzunk. Állításuk szerint náluk nem szokás a bőrpuffot ritmusra tizenegyesrúgásban a falnak küldeni, illetve az asztalokat sarokkal felrúgva ugráltatni, még ha ez a tánc része is.
Csodálatos módon ekkor egy csoport jelent meg körülöttünk, és közülük egy igen erős retorikai képeségekkel megáldott lány kelt védelmünkre, azzal érvelve, hogy nem tettem kárt semmiben és neki tetszett a performanszom. Kicsit rosszul esett, hogy nem a tánc szót használta, de ha tetszett jól van, gondoltam.
Szó szót követett, és úton találtuk magunkat a lánnyal és egy barátjával. Mivel az Acélban egy erőszakos bűncselekményt követően a rendőrséget várták, a Vadászkürtben kötöttünk ki, hogy lehajtsunk még egy italt és Dóri fehér polietilén tálcán rajta zsírpapírral 390 Ft-os mikrózott konzerv babgulyást reggelizzen. A maga bizarr módján ezt annyira pimaszul érdekesnek és kontrasztosan szekszinek találtam, hogy azon kezdtem gondolkozni politikailag mennyire korrekt egy lánynál úgy kezdeményezni, hogy pár órával előtte csókolóztál valaki mással.
A gondolat, hogy néhány hónappal korábban több alkalommal ültem ebben az időben egy pontosan ilyen tálca előtt, egész közel hozta őt. Tovább fokozta feszültségemet csillogóan mosolygó szeme és hogy megkínált a babgulyásból. Arra emlékszem, hogy semmit nem változott az íze, arra viszont nem hogy kerültem a bokszgép elé. Az azonban biztos, hogy bedobtam egy százast, és az első ütésből eltörtem a kezem, ami elég magától értetődő, ha nem a párnázott részt találod el. Lüktető kézfejjel néztem, ahogy a gép piros digitális kijelzője kipörgeti a 198-as számot. Itt szeretném megjegyezni, hogy eddig semmit nem tartottam hibás döntésnek. Vannak jó és rossz döntések. Amit ezután hoztam, az egy nyilvánvalóan rossz döntés volt.
Azt hiszem előszörre is indulatból ütöttem, az azonban, hogy a kezem eltörését kiváltó ütést egy gép csupán 198-asra értékeljen egy ezres skálán, annyira felháborított, hogy azonnal lehajtottam az ütőfelületet, és a második ütésbe teljes erővel belefeküdtem. Az ütés fájdalmától ordítva megnyertem a teljes kocsma figyelmét, és a kijelzőre kiírt piros számjegyektől egy egyetlen pillanatig tartó kis büszkeséget. Egy pillanatig, mert ráébredtem, hogy minden mást elvesztettem. Jobb kezemre nézve nem volt nehéz. Az a jó a végtagokban, hogy páros testrészek, így ha az egyikkel valami van, nem kell pusztán az emlékeidre hagyatkoznod, hogyan is kéne kinéznie, egyszerűen mellé teszed a párját és látod. A bal kezemen van kisujjbütyök, a jobbon nincs. Jajj.
A fájdalom és a kétségbeesés két olyan érzés, ami nem tesz jót az ismerkedésnek. Így történt ez Dórival is, gyorsan elindultunk hazafelé és még az elérhetőségét sem kértem el. Visszhangzik emlékeimben, ahogy utánunk kiabálja: „nem vagyok fenn fészbúkon!”.
A kéztörést másnap diagnosztizálták. Az azóta eltelt pár napban nem győzök újratanulni bal kézzel mindent (például ennek a posztnak a gépelését, fogmosást, sajtreszelést!), és társadalmilag széles körben elfogadható magyarázatokat kitalálni a jobb kezemet borító gipszre. Azt vettem észre, az emberek szeretik a hihetetlen és vicces sztorikat a valóság helyett, a megharapott egy zsiráf és az azt álmodtam, hogy kismadár vagyok és kiestem a fészekből, majd így ébredtem például egész nagy sikert aratott.
A kéztörés mellett az is bebizonyosodott, hogy Dóri nincs fenn fészbúkon. Furcsa, hogy itt vagyunk a XXI. században, ami arról fog szólni, hogy minden valódi dolgot betegyünk a digitális világba, majd eltöröljük a digitális és az analóg világ határait, és itt van valaki, aki tartja magát, és csak önnön anyaszült valójában hajlandó létezni.
Hogy talállak így meg, Dóri?
