Vajon rá lehet-e mutatni egyetlen pillanatra, ami a csók kezdete? Amikor ajkad ajkához ér? A közelség, amiben érzitek egymás forró leheletét? Az idő azon kis érintetlen szigete, amikor a szemébe nézel, ő a tiédbe, majd a szádra, megnedvesíti ajkait, és mint mágnes húz felé a szenvedély?
Szeretem azt gondolni, hogy a csók kezdete nem ilyen közel van, a fizikai kontaktust jóval megelőző gondolatban kell keresni. Így mindenki több emberrel csókolózik nap mint nap. Megfordulsz valaki után az utcán. Bumm. Eszedbe jut, milyen kedves dolgot mondott neked tegnap. Bumm. „De rég láttam, vajon mi lehet vele.” Bumm.
Vajon mi hívja életre a csókot, hogy megmutassa önmagát? Létezik olyan mód, ami a titkon elkezdett csókokat beteljesíti?
Előfordulhat, hogy pusztán kémia? Egy fiút és egy lányt egy sötét kis helyiségbe zárunk, ahol csak úgy férnek el, hogy egymáshoz érnek, arcuk is szinte összeér, érzik egymás leheletét és szívverését. Ha te lennél az egyikük, biztos vagy benne, hogy nem történne semmi?
Az üvegezős-szekrénybe vonulós játék talán pont ezért népszerű a tinédzsereknél, instant csókélményt ad, annak minden lényegi elemével. Az érzékszervek megtöltése ingerekkel meghozza a vágyat, és fizikailag is megtörténik a csók.
Ezeket a tapasztalatokat tehetséges donhuán fiatalemberek és fámfátáll lányok igen ügyesen alkalmazzák. Egy véletlen érintés. Játék az ajakpirszinggel. Egy titok fülbe súgása. A lehető legtöbb érzékszervet kicselezni egy kellemes ingerrel, és belőni a gólt. Első ránézésre meg tudod mondani, kinek maradt ki az üvegezés tizenévesen és kinek nem.
Szeretem azonban azt feltételezni, hogy az igazi csók ennél sokkal több. Amikor érzékszervekkel nem észlelhető ingerek váltják ki a vágyat. Egyszercsak megfordulsz, és ott áll mögötted a legvonzóbb személy akit valaha láttál. Vagy legalábbis aznap. Nem hallottad lépteit vagy hangját, nem érezted a légáramlatot, amit mozgása keltett, nem érezted az illatát, mégis megfordultál, pontosan abban a pillanatban amikor odaért, és most ott vagy a csávában. Mit lehet tenni?
Vissza a csókolózás egyszeregyéhez, és használjuk a jól bevált üvegezős tapasztalatokat, hogy meghódítsuk a Nagy Ő-t? Csalásnak tűnik. A Nagy Ő-t nem akarjuk csapdába ejteni. Nem akarunk fölé kerekedni, megszűnne Nagy Ő-nek lenni. Valahogy egy szinten kell maradnunk.
Bízzunk abban, hogy ő is tapasztalja ezt az eredezhetetlen vágyat és ne tegyünk semmi különöset, ha meg kell történnie úgyis megtörténik? Óriási hiba. Ez a módszer tökéletesen működne az állatvilágban, de nem a mi társadalmunkban. Gondoljunk csak arra, hogy természetesen viselkedünk, így a másik fél nem biztos a szimpátiánkban, és ő sem mutatja az övét. A női és férfi szerepek (amik sajnos eleve felborítják az egyensúlyt a két nem között) - illetve hogy ki mennyire veszi ezeket komolyan – és a társadalmi beilleszkedés során megtanult viselkedésformák igen komoly torzító hatással vannak arra, aminek „sorsszerűen meg kellene történnie”. Boldog ember az, aki ezeket le tudja vetkőzni (másrészről szomorú is, mert valószínűleg igen kevés olyat talál, akinek ez szintén sikerült).
Mi marad hát a megoldás?
Talán az együtt töltött idő. A lehető legtöbbet a másik társaságában lenni. Az, hogy vele vagyunk, kinyilvánítja szimpátiánkat anélkül, hogy csalást vetnénk be. Egy ártatlan meghívás, egy elejtett általa visszautasíthatatlan program, kis kapaszkodók elhelyezése a beszélgetésben, ami mind több együtt töltött időt eredményezhet. Persze ez is trükk, mert sok gondolkodás van mögötte, de valójában csak a társadalmi konvenciókon átlendítő segítség. A két fél egy szinten marad, döntéseiket nem befolyásolja az érzékek kijátszása, csak egymás személyisége. Valószínűleg egyikük sem mondja évek múlva egy képet nézve: „Jézusom, nem hiszem el, hogy jártam vele!”. Utat hagy a szerelemnek, a legfinomabb csóknak.
Csak egy kérdés maradt: meddig tart a csók?
